2024. december 7-én, szombaton abban a kiváltságban volt részem, hogy tanúja lehettem egy történelmi pillanatnak: a Notre-Dame de Paris újranyitásának. Öt év várakozás után a székesegyház teljes pompájában született újjá. Az ítélet? A magasztossággal határos érzelmekkel teli este, tökéletes egyensúly a szent és a látványos között.
Belül a székesegyház egy ékszer. A makulátlan fehérség ragyogása, az ólomüveg ablakok, melyeket mélykék szín ural, a modern ívű, modern "ND" feliratú faszékek... Minden részlet reneszánszt sugároz.
Az akusztika mindeközben rendkívüli.A vendégek felvonulása még intenzívebbé teszi a pillanatot. Nicolas Sarkozy és Carla Bruni vezetik a sort, és amikor Volodimir Zelenszkij belép, álló ováció fogadta. Ezzel szemben Donald Trump félénk taps közepette lép át a színpadon.
Mindez a Notre-Dame harangjainak megszólalásával kezdődik, mintha fel akarnák ébreszteni az emlékekkel terhelt köveket. Odakint Monsignore Laurent Ulrich szólította meg a székesegyházat a kapunyitási szertartásra. Háromszor megütögeti a tömör fát a pálcájával, és a kórus egy kristályos éneket intonál, amely szó szerint átszellemített. A harmadik ütésre az ajtók kinyílnak. Csend a gyülekezetben. A varázslat megtörténik.
Itt lép beEmmanuel és Brigitte MacronAnne Hidalgóval együtt, hogy lezárják a VIP-balettet. Miután elhelyezkedtek, egy retrospektív filmet vetítettek, amely bemutatta, hogy a Notre-Dame milyen eseményeken ment keresztül a 2019-es tűzvész óta egészen az újjászületéséig. Hangos taps, diszkrét könnyek. A párizsi tűzoltók, ennek az epikus történetnek az igazi hősei is megérdemelt álló ovációt kaptak, amikor elfoglalták helyüket.
Aztán ott volt a zene. Gautier és Renaud Capuçon hegedűje és csellója visszhangzott a templomhajó végtelenjében. Fenséges előadásukat Macron elnök ünnepélyes beszéde követte, amely súlyosan és reményteljesen tarkította a pillanatot.
Végül megkezdődik a felvonulás. A Jean-Charles de Castelbajac által tervezett párizsi szentek zászlói a szinte epikus kórussal összhangban vonulnak. Minden egyes zászló, akár a "Sacré-Cœur de Montmartre", akár a "Saint Denis de La Chapelle" nevet viseli, egy-egy óda Párizs történelméhez. Itt jelenik meg az érsek is, Jean-Charles de Castelbajac által tervezett mesteri kápában és mitrában (ez a feltűnő divatbiccentés nem marad észrevétlen).
De az egyik legemlékezetesebb pillanat kétségtelenül az orgona megáldása és újraélesztése volt. Az érsek minden egyes (összesen nyolc) megidézése után a hangszer erőteljes improvizációkkal válaszolt, mintha hangosan és tisztán hirdetné visszatérését.
Mielőtt elhagynám a székesegyházat, még egy utolsó pillantást vetek a tűzből csodával határos módon megmenekült Oszlopos Szűzre, és az érzelmek még egyszer utoljára elborítanak. De még messze nincs vége! Odakint újabb látványosság vár ránk: hang- és fényjáték, amelyet a Cardinal Lustiger hídról szemlélem. Lírai dalok nyitják a műsort, majd Clara Luciani bársonyos hangja következik a "La Romance de Paris"-ban. Igazi simogatás a dobhártyának. És akkor, meglepetés, meglepetés: Pharrell Williams érkezik a legendás "Happy" című dalával, és ragadós jókedvével, hogy Párizsban mindenkit táncra perdítsen. Végül Michael Canitrot zárja le az estét egy elektro szettel, amelyet a homlokzatot feldobó fényvetítések kísérnek. Ez egy vizuális és hangzásbeli zúzás!
Ahogy hálásan és csillagokkal a szememben távoztam, egy dolog biztos volt: ez az este egy igazi ünnep volt, az egység és a szépség olyan hulláma, amely bevésődött az emlékezetembe. A Notre-Dame feltámadt, készen arra, hogy még legalább ezer évig világítsa meg Párizst!
